A múlt dilemmája

Régen, az idők kezdete előtt forró fuvallatot hordoz a sivatagban a déli szél. Résnyire nyitott szemmel kémleli a látóhatárt egy viseletes, piszkosfehér vászonruhát viselő fiatal férfi. Fesztülten várakozik egy homokdűnén. A Nap lemenőben, az alkony utolsó sugarait festi az égre.

A férfi várja a társait.

Már több mint három éve építkeznek. A pusztaságban, a sivatag szélén, a fehér sziklák szomszédságában épül a szentélyt. Nagy titokban építették, sok az ellensége az Istenségnek, aki utasítást adott a szentélyre.

Álmokon keresztül szólt egy hang, mely először suttogás volt, utána már erős, határozott dalként jelent meg. Először kisebb dolgokat kért. Gabona, majd állat áldozat. Ha szívünknek volt kívánsága, azt teljesült. Lehet hogy ő volt? Az új Istenség? Nem hasonlított az általa ismertekre. Több papot is kérdezett, egyik sem tudta beazonosítani.

A fiatal férfi nem alapvetően nem volt hívő. Sokszor nézte, figyelte a szertartásokat végzőket, de ő soha nem érzett semmi rendkívülit. De ez a hang megváltoztatta. Már a lakrészében is felállított egy oltárt a láthatatlan utasításoknak megfelelően.

Lassan megváltozott, befelé fordult, nem volt az a nyílt, közvetlen ember, mint azelőtt. A munkája során is a tartozásokat sokkal keményebben, mondhatni kegyetlenül hajtotta be.

Rájött, hogy kisebb kívánságok teljesít a titokzatos Istenség. A nagyobbakhoz meg véráldozat kell.

Egyre inkább gyűlt a sötétség az ember körül. Már nem élvezte mások társaságát. Önmagába fordulva kémlelte a látóhatárt. Vonzotta valami a távolban. Egyszer felkerekedett, és a több napi járóföldre, keletre elhelyezkedő sivatag határáig hajtotta a soha szűnni nem akaró késztetés.  

Két telihold között többször is megjárta az utat. Napokat töltött a sivár vidék kémlelésével.

Egyszer rátalált egy helyre, érezte, ez az. Óriási boldogságot érzett. Hallotta, ahogy új Istensége itt akar szentélyt magának a föld alatt, a kőbe vésve.

A következő zarándoklatánál már nem volt egyedül. A szentélyre kinézett helyen rajta kívül 6 ember jelent meg. Különböző korú és nemű emberek. Mindegyik kezében ásásra alkalmas szerszám. Nem beszéltek. Tudták mit kell tenni. Elkezdtek ásni. Kiásták a templom bejáratát, és elkezdték a folyosók kivésését. Nehéz, embert próbáló munka volt.

Lassan elkészült a föld alatti labirintus. Már a végkimerülés határán. A napbarnított, munkától és a hőségtől megviselt emberek elégedettek voltak a művel. Ahogy a Nap felkelt, mindenki hazament.

A következő Újholdnál volt a következő találkozó, éppen Naplemente után.

Összegyűltek hát heten, beálltak a kő fülkékbe, és elkezdték a szertartást. A terem kör alakú volt, kör kerülete a bejáraton kívül 7 részre volt osztva. A terem szélén 7 álló kő szarkofág, tele olyan jelekkel, melyet ember még nem látott. Fáklyák és mécsesek fénye világította meg arcukat. A mély, kántáló hang visszhangzott a járatokban. Heten szólították az elfeledetteket, a sötétben lakozottakat. A terem közepén tűz gyulladt. Sötét tűzláng kezdett kicsapni az izzó fahasábból. A szentélyben egyre több lett az árnyék. Kint a Napfény eltűnt, sötét, villámló viharfelhők gyűltek a földbe mélyített szentély fölé.

Az árnyékok, mint sötét csápok nyúltak ki a lángokból. A kőfülkékben kántáló emberek felé kúsztak. Az emberek kékesfehéren izzó lét energiáiba belekapaszkodott a sötét csáp. Hét csáp hét emberre.

Testét fekete vászonba csavart alak merészkedett a titkos ösvényre. Hónapok óta figyelte már a hét ember tevékenységét. Ledobta köpenyét, és karddal a kezében belépett a járatokba. A csillagok fénye még megvillant bőrpáncélján. A fegyverei foszforeszkáltak a sötétben. Megtalálta a szentélyt. Egy bőrszütyőt vett elő, melyet a tűzre dobott. Fehér por volt benne, amitől a tűz fekete lángjai fehérré váltak. A tűzben izzó fejér fény jelent meg. Síron túli sikoly rázta meg a szentélyt. A kövek is beleremegtek.

A harcos hozzá közel álló embert megragadta, és kipenderítette a kőfülkéből. Láss, érezz! Kiáltotta a harcos.

A fiatalember magához tért, és egy pillanat alatt megértette. A sötétséget, az elfojtott vágyakat akarták megidézni. Rájött, a legnagyobb feladat a lélek fényének őrzése.

Kétségbeesetten nézte társait, ledermedt.

A harcos kipenderített a helyéről még két embert, de ők már nem voltak olyan szerencsések. Halottan, összeaszott testtel rogytak a földre. A sötét láng nem engedte lelküket, miután kiszívta életerejüket. Megfertőzte őket a sötétség.

Éppen ki tudtunk jönni a föld alatti labirintusból, mielőtt az egészet elnyelte volna a Föld. A bejáratot már csak kőtörmelék mutatja.

Rajtam kívül még két ember élte túl az éjszakát. A harcos 3 napig volt a túlélőkkel. Megtanította őket hogyan éljenek ezután, hogyan őrizzék a fényt a szívükben. Négyen, négy irányba indultak alkonyatkor.

A fiatalember megtisztultan, újjászületve érkezett haza, a szentélytől keletre. Jó feleséget választott magának, sok gyermeke született. Idős korában még az unokáinak is mesélt a sötétről, és hogy hogyan kell elkerülni azt.

Őrizzétek Ti is a fényt a szívetekben, a lélek egysége és tisztasága határoz meg bennünket e létben.